A gyermekek médiatudatossága ma már nem „nice to have”, hanem egy sikeres életpálya alapfeltétele, és ebben teljes az egyetértés Pelle Veronika médiatudatosság-szakértő és Rab Árpád jövőkutató között az NMHH deepfake-kel foglalkozó podcastsorozatának záró epizódjában. A beszélgetésből nagyon világosan kirajzolódik: nem a technológia maga a probléma, hanem az, ahogyan a felnőttek és a gyerekek együtt (vagy épp együttműködés nélkül) használják, vagy próbálják azt használni.
Hoppá! Az NMHH szerint is erősíteni kell a gyerekek médiatudatosságán!
Az adás a „Van mit erősíteni a gyermekek médiatudatosságán” címet viseli, és a magyarok médiafogyasztási szokásairól, a gyerekek digitális világáról és a mesterséges intelligencia hatásairól szól. A stúdióban Szöőr Ádám műsorvezető beszélget Pelle Veronikával, az NMHH médiatudatosság szakértőjével, a Corvinus Egyetem kutatójával, valamint Rab Árpáddal, jövőkutatóval, digitális kultúra-szakértővel.
Rab Árpád arra hívja fel a figyelmet, hogy
„a jó médiatudatosság az egyértelműen a sikeres emberek velejárója lett”, vagyis a tudatos médiahasználat közvetlenül összefügg a társadalmi és szakmai érvényesüléssel.
A beszélgetés egyik fő üzenete, hogy a deepfake, az AI-chatbotok és az új média nem önmagukban „jók” vagy „rosszak”, hanem az emberi szándék és a mögöttük álló értékek teszik azzá őket.
Mennyire médiatudatosak a magyar gyerekek?
Pelle Veronika szerint
a médiatudatosság nem egyetlen készség, hanem tudás, attitűdök és értékek komplex együttese, ezért nagyon nehéz egyetlen mutatóval mérni.
A klasszikus definíció a hagyományos médiumok idejéből még arról szólt, hogy „ki tudja kritikusan befogadni a televízióban látott tartalmakat, megkülönböztetni a manipulációt a befolyásolástól, elkerülni a kiskorúakra káros tartalmakat”.
Az új média világában azonban a gyerekek már nemcsak fogyasztók, hanem tartalomgyártók is, azaz prosumerré váltak, ahogy az NMHH szakértője fogalmaz: „nem elég médiatudatos fogyasztónak lenni, mert részt veszünk az online tér diskurzusaiban, és felelősséggel tartozunk mások iránt is”.
A cyberbullying, a kommentkultúra és az álhírek világában az, hogy egy gyerek kiáll-e a zaklatott társa mellett vagy csendben marad, sokszor nem a tudásán, hanem az otthonról hozott értékein múlik.
Saját eszköz, saját online tér – túl korán, túl egyedül?
Az NMHH 2017 óta futó, országos reprezentatív digitális szülőség-kutatása szerint egyre korábbra tolódik a saját eszköz megjelenése a gyerekek életében. A 7–8 évesek egyharmadának már van saját eszköze, a 9–10 éveseknél ez az arány közel kétharmad, az átlagéletkor, amikor a gyerek megkapja az első saját eszközét, 9,39 év.
A kutatás azt is mutatja, hogy a gyerekek átlagosan 11 éves korukra már jelen vannak a közösségi médiában, miközben a legtöbb platform hivatalos korhatára 13 év. „A 7–12 évesek egyharmada már fent van a közösségi médiában… úgy, hogy valójában nem lehetne ott” – mondja Pelle Veronika, rámutatva: a valótlan születési dátum megadásával a gyerek nemcsak szabályt szeg, hanem életkorának nem megfelelő tartalmakkal is találkozhat úgy, hogy a szülő sokszor semmit sem lát ebből.
Amikor a szülő pont akkor enged el
Az egyik legijesztőbb trend, amit a kutatás kirajzol, hogy a szülők pont abban az életkorban kezdenek „visszavonulni”, amikor a gyerek saját eszközt kap és igazán kinyílik számára az online világ. „10–11 éves korban – és ez az életkor az előző felmérés óta egy évet előrébb jött – elkezdenek eltűnni a digitális nevelésre vonatkozó szabályok az otthonokból, a szülők kevésbé ellenőriznek” – fogalmaz Veronika.
Miközben a gyerek magabiztosabban használja az eszközt, a szülő gyakran tévesen ezt összekeveri a tudatos használattal, és „digitális értelemben elengedi a kezét”. Pelle Veronika hasonlata szerint ez olyan, mintha „autót vennénk neki anélkül, hogy jogosítványa lenne, sőt ismerné a KRESZ-t”. A közös szabályalkotás, a folyamatos beszélgetés és az online helyzetek közös értelmezése lenne az a „biztonsági öv”, ami helyett ma sokszor csak egy okostelefont adunk a gyerek kezébe.
„Az emberi kód” – mihez kezdünk a deepfake-kel?
Rab Árpád két „kódot” különböztet meg: a technológiai kódot, ami a gépekben fut, és az „emberek fejében futó kódot”, vagyis a tudatos viselkedés, a határvonalak, az értékek rendszerét. A deepfake témájánál ezt így foglalja össze: „maga a definíció szerint azért rossz dolog: benne van a fake – hamisítás, valamit hamisítok, de ártó szándékkal”.
Rab szerint „egyáltalán nem a technológiával van a baj”, az „nagyon szuper, hogy könnyebben tudunk filmeket csinálni, bemutatni a világot vagy kiélni a kreativitásunkat”, a gond ott kezdődik, amikor valakit megalázni, hátrányos helyzetbe hozni vagy kigúnyolni használjuk az eszközt. „Az emberi szándék fölismerését nem a gépek, hanem az emberek tegyék” – hangsúlyozza, és azt mondja: a deepfake olyan sziklaszilárd határvonal, ahol „keményen és tisztán lehet beszélni: nem helyes, ne csináld, büntethető és kárt okozó”.
AI mint legjobb barát? – a magány és a ráfüggés veszélye
A mesterséges intelligencia egyik legkockázatosabb vonása a beszélgetés szerint az, hogy nagyon könnyen „lelki társsá” válhat, főleg a fiatalok számára. Pelle Veronika rámutat: sok esetben a fiatalok először csak tanulási segédletként vagy információkeresésre használják a chatbotokat, „és ráfüggnek, mert azt látják, hogy nagyon gyors, nagyon reszponzív, nagyon könnyen, azonnal kapnak válaszokat”.
Egy idő után azonban már az életükre, érzéseikre vonatkozó kérdésekkel is az AI-hoz fordulnak, és a gép „az illúzióját adja annak, hogy a legjobb barát”. A szakértő egy friss amerikai kutatást idéz, amely szerint
„a fiataloknak 60 százaléka használta már ilyen céllal, beszélgetésre, barátként a mesterséges intelligenciát, és egyharmaduk azt mondta, hogy szívesebben is beszélget vele, mint az élő, húsvér társaival”.
Ez hosszú távon a személyes kapcsolatok gyengüléséhez, a társas készségek leépüléséhez vezethet.
A türelmetlenség kora: amikor mindent azonnal akarunk
Az „azonnaliság kultúrája” ma már nemcsak a webshopok és streaming-szolgáltatók világa, hanem mélyen beépül a gondolkodásunkba is. Pelle Veronika az információkeresés evolúcióján keresztül mutatja be, hogyan jutottunk el a könyvtár polcaitól a chatbotokig: a web1 és a keresők még megkövetelték, hogy több forrást átnézzünk és szelektáljunk, míg a chatbotok „kompakt módon leegyszerűsítve adják az információt”.
Ennek egyik veszélye, hogy
olyan kognitív készségek, mint a szövegértés, a lényeglátás és az információk szintetizálása nem tudnak megfelelően fejlődni, mert „a gép szintetizál helyettünk”.
Veronika szerint az is gond, hogy „mindent azonnal ad”, így a gyerekek nem tanulják meg, hogy „a dolgok értékét sokszor a rájuk való várakozás adja meg”, legyen szó egy ajándékról vagy éppen egy kapcsolat alakulásáról.
Mit tehetünk szülőként és pedagógusként?
Mindkét szakértő nagyon egyértelművé teszi: a megoldás kulcsa nem a tiltás, hanem a folyamatos, értékalapú, közös tanulás. Rab Árpád szerint „nem a technológia tesz velünk valamit, hanem mi csinálunk magunkkal dolgokat”, vagyis a mindennapi apró döntéseink – hogy kivel beszélgetünk, mennyi időt töltünk offline, mit osztunk meg – határozzák meg a digitális kultúránk minőségét.
Pelle Veronika ehhez hozzáteszi, hogy a prevenció alapja a beszélgetés és a közös médiahasználat: „nem azt értjük alatta, hogy apuka videojátékozik, a gyerek meg nézi, hanem hogy aktívan mediálja a tartalmat, beszélget róla”. A cél, hogy mire a gyerek „saját képernyőt” kap, addigra legyen egy stabil érték- és szabályrendszer, közös tapasztalat az online helyzetek kezeléséről – ne akkor kezdődjön a nevelés, amikor már készen kapta a teljes digitális világot.
Kommentár
Kitörő örömmel néztem meg az NMHH videóját, de tényleg. Én csak azt nem értem, ha ez az állami hatóság által is már ennyire nyilvánvaló, miért nem lépnek az oktatásban is?!
Valamikor Tibi Atya (Tóth Máté) írta egy bejegyzésében, hogy
miközben a lakosság jelentős százaléka digitálisan analfabétának tekinthető, nem egy általános médiaoktatási, AI-fejlesztési programban gondolkodnak, hanem a kommunikációjukat inkább „leviszik” erre a szintre.
Korábban is írtam már, miközben Kínában már országos, lépcsőzetes AI-tantervet kezdtek el építeni:
- alsó tagozaton AI-alapismeretek és játékos ismerkedés (hangfelismerés, képfelismerés stb.),
- felső tagozaton/progin: programozás, robotika, problémamegoldás,
- középiskolában innováció, etika, generatív AI, projektmunka.
Ráadásul a kínai oktatási irányelvek kifejezetten tiltják, hogy a diákok AI által generált tartalmat adjanak le saját munkaként, ugyanakkor bátorítják a tanárokat, hogy AI-t használjanak interaktív tananyag, feladatok és projektek tervezésére. Bónusz: ezzel együtt nagy hangsúlyt helyeznek az AI-etikára, a forráskezelésre és a kritikus gondolkodás fejlesztésére, vagyis hivatalos szinten az AI-t a tanulás támogatására, nem helyettesítésére kívánják használni.
Azaz minden nap újabb késésben vagyunk! Addig, amíg a hazai középfokú oktatás még mindig a 40-50 évvel ezelőtti struktúrában működik, folyamatos lesz a lemaradás, és ennek nagyon meg fogjuk inni a levét…
Tudatos média- és AI-használat-oktatást, minél hamarabb!
Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt!
Fotóillusztráció: AI
Az NMHH kapcsolódó kutatási összefoglalója nálam is letölthető.
[…] Erősíteni kell a gyerekek médiatudatosságán 2025-ben! Jó! De mikor kezdjük már el?! […]