A Filmio nemrégiben elérhetővé tett egy 1989-es dokumentumfilmet, amely megrendítő valósággal mutatja be, milyen károkat tud okozni a propaganda, a kirekesztő és gyűlöletkeltő nyelvi és vizuális kommunikáció. Az audiovizuális és közösségi média által kritika és ellenállás nélkül átvett kommunikációs nyelvi kifejezések sokkal rombolóbb hatással bírnak, mint azt sejthetjük.
A „Statárium” brutálisan pontosan mutatja meg, hova vezet, amikor a gyűlöletbeszéd és a verbális kirekesztés intézményesül: koncepciós perekké, statáriális ítéletekké, temetetlen holttestekké válik. A film ötvenes évekbeli békés megyei gyújtogatási perekből indul ki, de valójában azt meséli el, hogyan épül fel lépésről lépésre egy olyan rendszer, amelyben a hatalom nyelvi stigmái (kulák, ellenség, diverzáns) végül emberek életébe kerülnek.
Milyen nyelvi eszközökkel bélyegezték meg a kulákokat?
A „Statárium” (amely január elejéig itt nézhető meg ingyenes a Filmio kampányában) interjúi és visszaemlékezései azt mutatják: a kivégzések nem a semmiből jöttek, hanem éveken át építették őket politikai propagandával, ellenségkép‑gyártással, média‑ és pártretorikával. A kuláknak bélyegzett paraszt vagy a „közellenségnek” kikiáltott vádlott előbb plakátokon és újságcikkekben vált nem‑emberré, csak aztán a bíróságon.
A nyelv leválasztotta róla az egyéni sorsot, maradt egy címke, és egy címkére már könnyebb halálos ítéletet mondani.
Ebben az értelemben a gyűlöletbeszéd nem „csak beszéd”. A fogalmak sorrendje nagyjából így fest a film logikája szerint:
megbélyegzés → kirekesztő retorika → társadalmi beleegyezés → majd intézményesített erőszak.
A film hideg pontossággal emlékeztet arra, hogy a XX. századi magyar történelemben nem egyszer fordult elő: előbb szavakból lett erőszak, aztán erőszakból történelem.
Tóth Judit előadása nemrégiben került fel a YouTube-ra, „Kulákbánat” címmel, és azt taglalja, milyen nyelvi eszközökkel, szófordulatokkal építették fel a kommunisták a kulákok elleni kampányt.
Mint elhangzik, a kulák szót állandóan olyan jelzőkkel kapcsolták össze, mint „a dolgozó nép ellensége”, „a szocializmus építésének akadálya”, „uzsorás, kizsákmányoló nagygazda”. A propagandacikkek és karikatúrák gyakran nevezték őket „árurejtegetőnek”, „szabotőrnek”, „árdrágító spekulánsnak”, aki elássa a krumplit vagy elrejti a gabonát, hogy éheztesse a népet. És tipikus fordulat volt, hogy a kulák „összesúg”, „vermet ás”, „éjjel lopva rejteget”, majd „megpukkad, amikor a nép lefüleli”.
A Ludas Matyi karikatúráiban – amelyeket Tóth Judit külön is elemez – a kulák figuráját eltorzították: kövér, falánk, szivarozó, zsíros pénzeszsák, aki dőzsöl a „dolgozó nép” rovására. A vizuális gúny és a szöveges propaganda egymást erősítették: a képek alatti feliratok állandóan azt sugallták, hogy a kulák ravasz, link, tolvaj, aki „munkát szabotál, beadást csal, a beszolgáltatást kijátssza”.
Az előadás hátterében is idézett források között vannak rigmusok, tréfásnak szánt szövegek, amelyek a kulákot nevetség tárgyává tették – miközben nagyon is komoly megbélyegzést szolgáltak.
Egy korabeli gúnyvers például úgy írja le a kulákot, mint aki „vermet ás, a krumpliját elrejti, beadni majd elfelejti”, a sorok játékos ritmusban, dal formájában mesélik el az „árurejtegető” bűnét, így a gyerekek, falusi közösségek is könnyen átveszik a mintát.
Több, Tóth Judit által is említett Ludas Matyi‑karikatúra alatt olyan poénok futnak, amelyekben a kulák mindig pórul jár: például leleplezik, amikor a csűrben rejtegeti a zsákokat, vagy rajtakapják, hogy „rosszabb minőségű terményt ad be, a jót félreteszi magának”.
A politikai viccek gyűjteményeiből is látszik, hogy a „kulák” szó önálló szitokká vált, amit más helyzetekben is használtak – ha valakit önzőnek, pénzéhesnek akartak beállítani, könnyen rásütötték, hogy „kulák módra viselkedik”.
Ezek a „viccek” nem ártalmatlan humort jelentettek: a mindennapi beszéd részévé tették a kulákokkal szembeni sztereotípiákat, és hozzájárultak ahhoz, hogy a közösségek elfogadják a velük szembeni adminisztratív erőszakot (kuláklisták, kitelepítések, vagyonelkobzások).
A média elveszett szerepe: amikor nem szűr, hanem felerősít
Ebben a cikkemben arról írtam, hogyan sodródott a magyar média a rendszerváltás után, miközben elvesztette azt a köztes, „puffertér” szerepét, amely korábban – minden kompromisszumával együtt – még valamennyire fékezte a politikai túlzásokat, és inkább informatív és edukatív volt, ami ma már inkább furcsának hathat. A pártállami sajtó nyilván nem volt szabad, de volt egy viszonylag jól beazonosítható, „gulyásmédia” logika: tudni lehetett, honnan beszél, milyen ideológiai keretből, és milyen nyelvi határok között mozog.
A rendszerváltás után ez a keret szétfoszlott, és ahelyett, hogy a média önálló, a hatalomtól független normarendszert épített volna, fokozatosan belesodródott a politikai kommunikációba és érdekekbe. A „Statárium” által bemutatott ötvenes évekhez képest a pálya ma természetesen más: nincsenek statáriális perek, de a média sokszor már nem fékezi, hanem kiszolgálja a gyűlöletre épített kampányokat – címekkel, keretezéssel, „mi” és „ők” dichotómiákkal.
Különösen diszkomfortos az egyébként a „nyugi, csak blikkfangos” címadási kultúra, amely a kattintásvadász olvasottsági versenyben tapasztalható.
Agresszív politikai kommunikáció: leszivárgó gyűlölet
Ebben a korábbi cikkemben pedig azt vizsgáltam, hogyan csapódik le az agresszív politikai kommunikáció a hétköznapi beszédben: hogyan veszik át a legalsóbb társadalmi rétegek is ugyanazokat a szavakat, jelzőket, ellenségképeket, amelyeket felülről kapnak.
A logika tehát kísértetiesen emlékeztet a „Statárium” világára: ott a pártállam nevezett ki ellenségeket, ma pártok és kampánystábok tolják ugyanígy a „migráns”, „Soros‑hálózat”, „hazaáruló”, „Brüsszel”, „liberális elit” vagy éppen „belső ellenség” címkéit.
A különbség inkább technológiai: az ötvenes években plakát, pártlap és rádió, ma óriásplakátok, célzott online hirdetések, trollhálózatok és függő helyzetű közmédia viszik le ugyanazt az üzenetet a társadalom legalsó szintjeire is. A végeredmény hasonló:
a politikai viták morális háborúvá válnak, ahol nem álláspontok ütköznek, hanem „jók” és „rosszak”, „mi” és „ők” harcolnak, innentől pedig egyre kevésbé számít az érv, és egyre inkább számít a megbélyegzés.
Történelmi szembenézés kontra mai önámítás
A „Statárium” egyik legerősebb rétege, hogy még élő tanúk vallomásait rögzíti: bírók, vádlottak, hozzátartozók próbálnak szembenézni azzal, hogyan sodródtak bele a koncepciós perekbe, ki aktív elkövetőként, ki passzív statisztaként. A gyűlölet nyelve itt már nem elvont fogalom, hanem konkrét mondatokban, kihallgatási jegyzőkönyvekben, ítéletek indoklásában jelenik meg; és a film legfontosabb kérdése az, hogy mindebből mit tanultunk, ha tanultunk egyáltalán.
Ma, amikor a közbeszédben újra mindennapos az „ellenség”, a „kizárandó csoport”, a „nem idevaló”, könnyű azt mondani: „ez csak kampány, csak kommunikáció”. A film azonban emlékeztet, hogy a történelemben a gyűlöletre épülő kommunikáció ritkán maradt „csak kommunikáció”: a szavak előbb vagy utóbb cselekvésbe fordultak, intézkedésekké, rendőri akciókká, megfélemlítéssé, majd fizikai erőszakká.
Mi lenne a média felelőssége ma?
A két, fent említett korábbi cikkeim gondolatmenetét és a „Statárium” tapasztalatát összeolvasva, kirajzolódik egy elég világos feladatlista a magyar médiának:
- Nem átvenni, hanem megnevezni és keretezni a gyűlöletbeszédet: minden „kampányüzenet” mellé odatenni, hogy ez stigmatizáló, kirekesztő nyelv, és elmagyarázni, mit jelent a célpontok mindennapjaiban.
- Tudatosítani a történelmi kontinuitást: megmutatni, hogy a XX. század magyar történelmének legsötétebb fejezetei mindig egy jól azonosítható nyelvi lejtőn indultak el.
- Teret adni a másik oldal emberi arcának: a „kulák”, a „migráns”, a „civil ügynök”, a „másképp gondolkodó” mögött valódi történetek, családok, sorsok vannak – a „Statárium” is akkor a legrémisztőbb, amikor hirtelen látjuk: az iratok mögött hús‑vér emberek álltak.
Ha a média ezt a szerepet nem vállalja, marad a sodródás, a politika kommunikációja beszippantja, és a média maga is a gyűlöletbeszéd egyik csatornájává válik. Innen nézve a kérdés, amit a „Statárium” feltesz, nagyon is mai:
megtanultuk‑e végre, hogy a szavaknak súlyuk van, vagy újra hagyjuk, hogy a verbális kirekesztés lassan, de biztosan mérgezze a teljes társadalmat?
A filmről
A Statárium egy 1989-ben bemutatott magyar dokumentumfilm, amely az 1949–50‑es békés megyei gyújtogatási kulákperek történetét bontja ki, és ezzel az ötvenes évek statáriális igazságszolgáltatásának egyik legsötétebb fejezetéhez vezet vissza. A filmet Sipos András rendezte – ez volt első önálló dokumentumfilmes munkája –, alkotótársa pedig Závada Pál író és szociológus, aki a társadalomtörténeti, falukutatói nézőpontot hozta be a projektbe. Az interjúk 1987 és 1989 között készültek, amikor már lazult a politikai kontroll, de a nyilvános múltfeltárás még korántsem volt magától értetődő; így a film kifejezetten a rendszerváltás előestéjén vált a magyar dokumentumfilm egyik kulcsművévé. (Forrás: Filmvilág)
A Statárium három konkrét ügyön keresztül mutatja be, hogyan lett parasztokból „közellenség”: ártatlanul kivégzett gazda, zaklatások miatt öngyilkosságba menekülő rokon, életfogytiglanra és hosszú börtönbüntetésre ítélt vádlottak, sőt egy meg nem született gyermek tragédiája rajzolódik ki a visszaemlékezésekből és iratokból. A film ereje abban áll, hogy a peranyag száraz mondatai mellé odateszi az egykori vádlottak, hozzátartozók, bírók és pártfunkcionáriusok arcvonásait, habozásait, késői megbánását vagy éppen önfelmentését; Sipos rendezőként szinte háttérbe lép, és inkább morális közvetítőként, a társadalmi lelkiismeret hangjaként van jelen.
Bemutatása idején a Statárium televíziós és fesztiválforgalomban is nagy visszhangot váltott ki, százezres nagyságrendű közönséghez jutott el, és fontos szerepe volt abban, hogy a közvélemény szembesüljön a kulákperek valóságával. Azóta a film a Nemzeti Filmintézet online platformján, a Filmión is elérhető, és a magyar dokumentumfilm‑kánon egyik meghatározó darabjaként tartják számon. 2024‑ben Sipos András hagyatéka – a Statáriumhoz készített nyersinterjúkkal, fotókkal és hanganyagokkal együtt – a Blinken OSA Archivumba került, ahol digitalizálják és kutathatóvá teszik, így a film kutatástörténeti szempontból is új életet kapott.
A történet irodalmi utóélete is figyelemre méltó: Závada Pál 2024‑ben megjelent Pernye és fű című regénye ugyanennek az anyagnak a világát dolgozza fel fikciós formában, és 2025‑ben „STATÁRIUM. Kulákperek filmen és regényben” címmel külön vetítés és beszélgetés foglalkozott azzal, hogyan hat egymásra dokumentumfilm és regény a múlt feldolgozásában.
“Hazudtak. Persze, hogy hazudtak, de ‘tessék jöjj rá, hogy mi a hazugság’. Nem biztos, hogy rájövünk mi az igazság, de arra igen, hogy miket hazudnak” – idézte fel az író a statáriumok után folytatott nyomozást – írta meg a Népszava 2025 februárjában.
„Az volt az illúzió, hogy amikor az emberek megnézik, hogy ez hogy történik, akkor többet nem fognak ennek áldozatul esni. Nos hát ennél naivabb dolog a földön nincsen. És rájöttem arra, hogy természetesen újból és újból, mindnyájan mindig áldozatul esünk valamiféle manipulációnak” – idézték a beszélgetés során ugyanebben a cikkben Gazdag Gyula rendezőt.
Ez a teljes beszélgetést elérhető online is:
