Álljon itt tehát a valódi erkölcsi probléma: két ugyanolyan elem, de az egyik hamis. Miből jövünk rá? Ez a dilemma mindig is izgatta az emberiséget, a mesterséges intelligencia most pedig rátett egy lapáttal, hogy újra elővegyük a témát.
Bejegyzésemet a Telex /G7 cikke inspirálta.
A hamis és valódi örök harca
Az emberiség filozófiai történetében a „hamis” és „valódi” dilemmája, vagyis az igazság és a tévedés, a megtévesztés és a hitelesség kérdései már az ókortól kezdve központi problémának számítottak. Ez a dilemmája a filozófiának nem csupán elméleti, hanem gyakorlati fontosságú kérdés is, mely a tudás, a megismerés és a valóság természetét érinti.
Már az ókori görög filozófusok is mélyen elgondolkodtak a tudás és az igazság természetén, és ezen belül a hamisítás vagy tévedés lehetőségén. Szókratész (i. e. 470–399) például a görög szofistákkal ellentétben – akik relativista, szkeptikus álláspontokat képviseltek, és gyakran manipulatív érvelésmódjuk miatt váltak vitatott figurákká – a valódi tudás, az igazság keresését állította filozófiai munkássága középpontjába. Szókratész módszere, az úgynevezett elenchusz (tagadásos módszer) célja az volt, hogy a hamis vagy téves vélekedéseket az emberi tudatból eltávolítsa, és ezáltal elvezet az igazsághoz.
Platón (i. e. 427–347) a szofisták relativizmusára reagálva fejlesztett ki egy olyan ideatanítást, amelyben a valódi tudás az érzéki világ mögött rejlő, változatlan Ideák (Formák) világára vonatkozik. Platón számára a hamis meggyőződések csupán az érzéki világ árnyékai, tehát nem igazi tudás. Az allegorikus barlanghasonlat híresen érzékelteti ezt az elképzelést: az emberek hamis, érzéki benyomások alapján alkotnak véleményt, míg az igazi tudás az Ideák világának felismeréséből származik.
Az alexandriai Karneadész (i. e. 214–129), a szkeptikus iskola egyik vezető alakja, az igazság létezésének lehetőségét is megkérdőjelezte, hangsúlyozva, hogy az emberi megismerés alapvetően bizonytalan, így a hamisítás vagy tévedés nemcsak lehetőség, hanem az emberi tudás állandó kísérője.
A középkorban, a keresztény filozófia dominanciáját tekintve, a hamis és valódi kettősség elsősorban a hit és a világi tudás viszonyában jelent meg. Szent Ágoston (354–430) érvelt amellett, hogy az igaz tudás forrása Istenénél van, és hogy a hamis tudás – vagy tévedés – gyökere az ember bűnös természete. Ebben az időszakban a „hamis filozófia” fogalma gyakran kapcsolódott a hitetlenek vagy eretnekek tanításaihoz, azonban az egyházatyák (mint Aquinói Szent Tamás, 1225–1274) megpróbálták az ész eszközeit is az igazság felkutatásának szolgálatába állítani. Aquinói Szent Tamás az arisztotelészi filozófiát ötvözve a keresztény tanítással megalkotta azt a rendszert, amely a teológia és a filozófia harmonizálását célozta, ezzel próbálva távol tartani a hamis ideológiai állításokat.
A modern filozófia leghangsúlyosabb újítása talán az, hogy a hamis és valódi dilemmája az ismeretelmélet központi problémájává vált. René Descartes (1596–1650) például egészen radikális szkepticizmussal kezdte a filozófiai munkásságát azzal, hogy minden korábbi tudását megkérdőjelezte, arra keresve a választ, mi az, amit biztosan tudhatunk. Descartes híres „Cogito, ergo sum” („Gondolkodom, tehát vagyok”) megállapítása a valódi tudás bizonyosságát jelenti, amely képes túlélni a legszigorúbb kételkedést is.
David Hume (1711–1776) az empirizmus egyik fő képviselőjeként foglalkozott a hamis meggyőződések kialakulásával, különösen az ok-okozat kérdésében, rámutatva, hogy a hit a tapasztalaton alapul, de nincs racionális bizonyítéka annak, hogy az ok-okozati kapcsolat szükségszerű.
Immanuel Kant (1724–1804) pedig ezt a dilemmát úgy oldotta meg, hogy megkülönböztette a „dolgokat magukban” (noumenon) és a jelenségeket (fenomenon). Kant szerint a tudásunk a jelenségekre korlátozódik, míg a valóság mélyebb rétege – amely valóban „igen” vagy „nem” lehet – számunkra elérhetetlen, így a hamis és valódi kérdésének megválaszolása korlátozott.
A 20. században a hamis és valódi dilemmája tovább árnyalódott a logika, a nyelvfilozófia és a posztmodern filozófia hatására. A logikai pozitivisták, mint például Rudolf Carnap (1891–1970), az igazságot a nyelvi és logikai koherenciával kötötték össze, a hamis állítások pedig egyszerűen azok, amelyek nem állják ki a logikai vizsgálatot.
Azonban a posztmodern filozófia – például Michel Foucault (1926–1984) műveiben – felhívta a figyelmet arra, hogy az igazság nem egyszerűen objektív tétel, hanem hatalmi viszonyok, diskurzusok és kulturális kontextusok terméke, tehát
ami egy közösség számára „igaz”, az más számára „hamis” lehet, vagy legalábbis kérdéses.
„Jajj nekem, jajj, itt van mind a kettő!” – Süsü szívbemarkoló bizonyítéka
„Azt ígérted, hogy harc nélkül győzünk! Győzni akarok! Mi lesz már?!” – szólítja meg idegesen kancellárját és kémét Torzonborz Király. „Itt van minden adat! Egy hónapig gyűjtöttem” – válaszolt a kém. Ezután elindulnak a Tudományok Várába (sic!), ahol elkészítik a tökéletes mű-Süsüt.
„Jobb lesz, mint az eredeti! És akkor átvesszük a hatalmat”
– ujjong a Király.
Az epizódban sokáig egymás mellett, párhuzamosan működik az igazi és a mű-Süsü, azaz a különböző csatornákon, felületeken szinte teljesen megegyeznek, bár vannak apró jelek, amiket Csukás István zseniálisan applikál a történetbe. Jeleket küld, amiket hajlamosak vagyunk nem figyelembe venni.
Azonban eljön a döntő pillanat, amikor hirtelen egyszerre, egymás mellett jelennek meg: a hamis és a valódi. Itt pedig kiderül, hogy a mű-Süsü csak abban az esetben tűnik hitelesnek, ha a valódi Süsü nincs vele egy helyen, ebben a pillanatban ugyanis a szembesítés és összehasonlítás lehetősége adott a döntéshez. „Jajj nekem, jajj, itt van mind a kettő!” – kiáltja el magát a kém a két Süsü láttán.
„Kiderítjük, ki az igazi Süsü! Kérdésekkel, keresztkérdésekkel, sőt, csapdákkal”
– mondja a másik Kancellár. A tanultakat, az adatokat feldolgozó válaszokat tökéletesen utánozta a mű-Süsü, mint pl. hogyan kell köszönni egy érkező lovagnak, mi a kedvenc étele (a vadkörte, sőt a mű-Süsü erre másik szóval válaszol, mint „más néven a vackort”!), vagy éppen mennyit hegyet mozgat meg egy nap.
Aztán egyszer csak megjelenik egy lepke, és a kis Királyfi, felbuzdulva, hogy majd ő megmutatja, ki az igazi Süsü, felszólítja a két Süsüt, hogy kapják el a lepkét, a mű-Süsü pedig teljesíti a kérést. „Ne! Nem szabad megfogni a lepkét, mert a lepke akkor szép, ha szabadon lebeg” – mondja ki egyszerre az igazi Süsü és a kis Királyfi.
Az hamist a valóditól tehát valami emberi választotta szét. Ha ezt tovább akarjuk fordítani, akkor az életismeret, a tapasztalat és az ösztön a megoldás a megkülönböztetésre, így válhat el a hamis a valóditól.
Kritikus gondolkodás, oktatás: minden perc számít
A mesterséges intelligencia tehát pont azt a részünket „csipkedi”, amit a józan és kritikus gondolkodás oldhat fel. Reálisan el tudjuk képzelni, hogy egy nyugdíjas néni fél kézzel pakol egy zsák krumplit a szavazatokért? Valóban el tudjuk képzelni a szomszéd lányáról, hogy felnőtt filmekben szerepel? Magyar Péter valóban mosolyogva vágja át a határkerítést? És még sorolhatnánk.
„Az MI-tartalmak felismerése kontextus- és minőségfüggő. Vannak nagyon egyértelműen rossz minőségűek, és vannak olyanok, amelyeket már most sem lehet megkülönböztetni a valóságtól. Egy tavalyi felmérésből az derül ki, hogy a kínai és az amerikai felhasználók nagyjából véletlenszerűen minősítenek egy képet, hangmintát vagy szöveget valódinak, illetve MI-generáltnak. Felük valódinak, míg a másik felük MI-generáltnak tartotta ugyanazt a képet. A német felhasználók – vélhetően az MI német nyelvi fejletlensége miatt – magasabb, durván 60 százalékos arányban azonosították be helyesen az MI-generált szövegeket és hanganyagokat. A képek felismerésénél ők sem teljesítettek jobban, mint kínai és amerikai társaik” – írja a G7 cikkében a szerző, Hobot Péter.
Mélységesen egyetértek a szerzővel, amikor ezt írja, „az oktatás egyik feladata lenne azoknak az elemzési eszközöknek az oktatása, amelyek segítenek elválasztani a kamut a valóságtól. A másik pedig bizonyos viselkedési minták oktatása, ahogyan a pénzügyi csalásokkal szemben például már elkezdődött a Kiberpajzs programmal és a hasonló kezdeményezésekkel”.
Miközben még mindig inkább filmelméleti kérdések vannak terítéken a hazai középiskolai médiaoktatás tárgyak óráin, az idő rohamtempóban halad előre, a mesterséges intelligencia percről perce fejlődik és tökéletesedik.
Tényleg minden perc számít.
