A digitális technológia rohamos fejlődése következtében a különböző generációk digitális kompetenciái között jelentős különbségek alakulhatnak ki. Különösen a Z és Alfa generációk esetében, akik már a digitális világban nőttek fel, gyakran magabiztosabban használják ezeket az eszközöket, mint szüleik. Ez a kompetenciabeli eltérés számos pszichológiai feszültséget eredményezhet a szülő-gyermek kapcsolatban.
Amikor gyermekem általános iskolájában tartottam tudatos médiahasználat órákat, mert szerintem ez fontos, előtte konzultáltam az iskolapszichológussal, akivel végigjártam azt, hogy az órák alatt milyen jelekre (online abuzálás, kevés szülői figyelem stb.) kell figyelnem, ha valamelyik diáknál érzékeny területre tapintott a téma. Elő is fordult ilyen, és össze is hoztam a tanulót az iskolapszichológussal.
Ugyanígy felajánlottam a szülőknek, az osztályfőnökön keresztül, hogy nekik is tartok egy online tréninget, részben hogy bemutassam, mivel fogunk foglalkozni, részben pedig az esetlegesen felmerülő félelmeiket eloszlassam, nemkülönben hogy lássam, a digitális kompetenciájuk milyen szintű (pl. tudnak-e egyáltalán csatlakozni egy online meetinghez stb.).
Itt hangzott el az a mondat, amivel talán már sokan találkoztak, miszerint
„én nem adok a gyereknek okostelefont, elég neki a buta is, ha akar valamit, akkor felhív vagy sms-t küld!”
Történt ez 3-4 éve, a pandémia vége felé. Emlékszem, már akkor is felmerült bennem, hogy ez a szülő bizony nem ismeri és nem is használja a digitális eszközöket, sőt, merev elutasítással igyekszik kognitív disszonanciáját enyhíteni, amely a digitalizáció egyre terjedő megkerülhetetlensége és a saját digitális tudása között feszül.
De fel lehet oldani ezt a feszültséget, miközben a világ rohamosan digitalizálódik? Mit érez a fejlődni vágyó szülő, akinek adott korában már egyre nehezebb az újra és újra tanulás (különösen az X generációs szülők esetében)? Mit érez a gyerek?
Generációs különbségek a digitális kompetenciák terén
A különböző generációk eltérő módon viszonyulnak a digitális technológiához. Míg az idősebb generációk (például az X) életük későbbi szakaszában találkoztak a digitális eszközökkel, addig a Z és Alfa generációk már ebbe a technológiai környezetbe születtek bele. Ez a különbség meghatározza a digitális eszközökhöz való hozzáállást és használati szokásokat. Egyes kutatások szerint a fiatalabb generációk információs írástudása és digitális műveltsége magasabb szintű, ami befolyásolja tanulási szokásaikat és stratégiáikat is.
És ezzel nincs is semmi baj, ez az élet normális menete. A probléma akkor keletkezik,
amikor a digitális kompetenciák közötti különbségek kommunikációs akadályokat is eredményeznek a szülők és gyermekek között.
A szülők gyakran kevésbé értik meg gyermekeik online tevékenységeit, ami frusztrációhoz és félreértésekhez vezethet. Természetesen a szülők és gyermekek közötti kommunikációban a technológiai eszközök használata csökkentheti az élőszavas, személyes kommunikáció minőségét, ami negatívan befolyásolhatja a családi kapcsolatokat.
Gyakorinak nevezhető az, amikor a szülők szabályozni szeretnék gyermekeik digitális eszközhasználatát, hogy megvédjék őket az online veszélyektől. Azonban a digitálisan kompetensebb gyermekek ezt a kontrollt korlátozásként élhetik meg, ami autonómiaigényük és a szülői felügyelet közötti konfliktushoz vezethet. Az Alfa Generáció Labor kutatásai szerint a digitális eszközök használata befolyásolja a gyermekek érzelemszabályozását és társas kapcsolataik minőségét, ami további feszültségek forrása lehet a családban.
Pszichológiai megközelítések a feszültségek megértéséhez
A Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) 2020-as „Digitális szülőség” kutatása szerint a szülők átlagosan 10-12 éves korban engedik el gyermekeik kezét az online térben, mivel úgy vélik, hogy a gyermekek kompetensebbek náluk.
Ebből a kutatásból egy furcsa adatra hívnám fel a figyelmet. E szerint a rendszeresen netező gyerekek szüleinek 94%-a bízik abban, hogy a gyerek biztonságosan használja a netet, de csak 85% érzi saját magát biztonságban! Határozott véleményem, hogy ez is mutatja azt a bizonytalanságot, ami a szülőkben van a témával kapcsolatban. És bár ez elsőre talán nem tűnik jelentős gap-nek, újra idézek a kutatásból:
„A netező gyerekek szüleinek több mint a fele a gyerek 11 éves koráig aktív mediáló vagy all–rounder, harmaduk passzív.
Majd a gyerek 12–16 éves kora között nagy léptékkel 75%-ra nő a passzívak aránya. Minél alacsonyabb iskolai végzettségű a szülő, annál inkább passzív: alapfok: 55%, diploma: 38%”.
A digitális világ, az eszközök, az elérés – kiváltképpen a mesterséges intelligencia berobbanásával – brutálisan felgyorsult. Ennek mindennapi fontossága ma már kézzelfogható, ugyanis
ha saját magam mint szülő, nem ismerem a terepet, a kockázatokat, veszélyeket, írd és mondd, nem érzem magam biztonságban, akkor hogyan tudom azt feltételezni, hogy gyerek képes lesz a biztonságos internethasználatra.
„Vivian Clayton elismert neuropszichológus szerint a bölcsesség három kulcsfontosságú összetevőből áll: a megismerésből, a reflexióból és az együttérzésből.” – írja Mészégető Marcsi a Helló Szülő oldalán, majd így folytatja: „…nehéz elszakadni a belénk égett mintától, és sutba dobni azt a tévhitet, miszerint az, aki idősebb, mindent jobban tud. A poroszos nevelés, amiben a szüleink, sőt, még az Y generáció tagjainak többsége is felnőtt, szintén ezt a hierarchikus mintát erősítette, nem csoda, hogy olyan nehéz dolga van a Z generációnak, aki viszont minden korábbi generációnál jobban szeretné hallatni a hangját”.
Emlékeztetni szeretnék arra a trendre, ami talán 7-8 éve jelent meg, miszerint amikor az akkori legnagyobb közösségi média platformon megjelentek a szülők, nagyszülők, és bátorkodtak még – akár kellemetlenül is – kommentelni a gyerek profilképére vagy bármely bejegyzésére, a Z és Alfa generáció elkezdte elhagyni a Facebook-ot, és keresett magának másik felületet.
Mindezeken túl azt se felejtsük el, hogy
a szülőnél ebben az esetben – mármint a kompetencia-különbségek miatt – akár még a szégyenérzet is megjelenhet, amelynek a felismerése, értelmezése és kezelése újabb tanulási folyamatot és képességfejlesztést tesz szükségessé a szülői generáció részéről.
A pszichológiai szociokulturális értelmezés azt hangsúlyozza, hogy a technológiai fejlődés megváltoztatja a társadalmi normákat és értékeket. A digitális bennszülött gyermekek és a digitális bevándorló szülők közötti kulturális különbségek feszültségeket okozhatnak a családi dinamikában. Az eltérő médiafogyasztási szokások, a közösségi média használatának módja, illetve az online biztonságról alkotott vélemények gyakran ütköznek egymással.
A pszichodinamikai megközelítés arra fókuszál, hogy a szülők és gyermekek közötti hatalmi egyensúly eltolódása – a gyermekek nagyobb digitális kompetenciája miatt – hogyan befolyásolja a családi kapcsolatokat és az egyéni önértékelést. A szülők gyakran frusztrációt és bizonytalanságot élnek meg, amikor segítséget kell kérniük gyermekeiktől digitális eszközök használatában, ami alááshatja szülői tekintélyüket.
Kognitív-viselkedésterápiás metodika pedig azt vizsgálja, hogyan befolyásolja a digitális eszközök használata a gyermekek kognitív fejlődését és viselkedését, valamint hogyan reagálnak erre a szülők. A túlzott digitális eszközhasználat csökkentheti a gyermekek figyelmét, növelheti a szorongást és izolációt okozhat.
Mindez pedig azért különösen érdekes, mert bár ebben a cikkemben elsősorban a generációs digitalizációs különbözőségekkel foglalkozom, ezek a kompetencia-különbségek a tudatos médiahasználatban nem generációs alapokon nyugszanak. Tapasztalatom szerint a médiaműveltség vagy média-írástudás szociokulturálisan öröklődhet, különösen akkor, ha a szülők és gyerekek között élő és rendszeres kommunikáció zajlik a hírekkel és a reklámokkal kapcsolatban. Ez pedig őszinte, de nem kritika nélküli nyitottságot feltételez a szülő részéről is.
De ez már egy másik írás része lesz.
Fotók: Canva
