A rendszerváltás nem zárult le, bármennyire szerettük volna sokan, köztük jómagam is. A politika betüremkedik minden munkahelyre, minden hálószobába, baráti társaságba, nemkülönben a médiába. Utóbbin talán meg sem lepődünk.
Göncz Árpádot választotta meg a III. Magyar Köztársaság első elnökének a frissen megválasztott Országgyűlés valamikor 1990. augusztus 3-án, 310 szavazatból 295-öt kapott meg. Azért volt ilyen egyértelmű a megválasztása, mert előtte nem sokkal Antall József, MDF-es MIniszterlenök és Tölgyessy Péter, az SZDSZ akkori elnöke megkötötte paktumát. Ez alapján az SZDSZ jelölhette a köztársasági elnököt, míg sok, fontos ⅔-os törvényt átírtak sima többségű (50%+1) törvénnyé. A paktum része volt az is, hogy a kormányzó párt megkapja az állami média feletti irányítás jogát, bár persze paritásos alapon felette állt egy ellenőrző médiatestület is. Később persze jött a médiaháború, az akkor MTV2-ön ugyanis késő este sugározhatták az Esti Egyenleg című műsort, amivel gyakorlatilag bipolárissá tették a Magyar Televíziót, az állandó vitákat. Ismerős? (De erről majd később, egy másik bejegyzésben írok!)
Mai friss hírként került újra reflektorfénybe a magyar sajtó helyzete, amikor a Blikk kiadóját, a Ringier Hungary-t megvásárolta az Indexet is tulajdonló, kormányközeli Indamedia. Nincs új a nap alatt. De most valami más történt.
A felvásárlás közvetlen következményeként távozott a Blikk éléről Nagy Iván főszerkesztő, akivel a Partizán készített feltáró interjút. Ez a beszélgetés pedig nemcsak egy személyes „leszámolás” vagy egy tulajdonosváltás margójára illeszthető szerkesztőségi panaszgyűjtemény, hanem tükre annak, ahogyan a magyar média rendszere nem követte le a társadalmi-politikai változásokat, és elhibázta a saját státuszának újrafogalmazását.
A politika befolyásának mindent elnyelő hulláma
Nagy Iván szerint, „ha ma Magyarországon egy médium kormányközelben van, akkor valamilyen formában a részévé válik a kormányzati kommunikációnak”. Ez a mondat fájdalmasan pontos diagnózis egy olyan korszakban, amikor a médiakoncentráció mellett a független sajtó mindinkább zsákutcába kerül, a tartalmak pedig a hatalmi narratíva jegyében homogenizálódnak. Nagy hangsúlyozta: „Mindig iszonyatosan figyeltem arra, hogy a tevékenységem ne legyen politikai, és ne is lehessen politikai fegyverként kezelni”. Azonban a tulajdonosi szerkezet gyors átalakulása után az új vezetés „nem kért belőlük”, vagyis elveszett a szerkesztői autonómia és az újságírói identitás.
A Blikk főszerkesztőjeként Nagy Ivánra az a feladat várt, hogy „átpozicionálja a lapot: kevesebb bulvár, több közélet és gazdaság.” Az elmozdulás azonban nem válhatott tartalmilag sikeressé a fenntarthatatlan politikai háttér miatt. Ez alapján is könnyen megállapítható, hogy a magyar sajtó hagyományosan nem tud reagálni az új társadalmi igényekre, miközben a médiapiac szereplői a túlélést választják stratégiaként, önként adták fel azt a felelősségteljes és kontrollfunkciót, amit a társadalom irányába betölthettek volna. Nagy Iván az interjúban keményen fogalmaz: „nehéz azt feltételezni, hogy nincs politikai szándék a Blikk megvásárlása mögött.” Ez a kiszolgáltatottság nem a magyar újságírók hősiességét, hanem egy fel nem ismert történelmi lemaradottságot tesz láthatóvá.
A média elveszített társadalmi státusza, már nem elég az 1980-as évek gulyásmédiája
Az elmúlt évtizedekben a magyar sajtó szervezeti, jogi és etikai átalakulásai sosem jártak együtt a média társadalmi szerepének újraértelmezésével, szemben például a nyugat-európai fejlődési modellekkel. Hiába fejlődött a jogi környezet, sorozatosan felülírták azt a politikai hatalom pillanatnyi érdekeinek megfelelően. A médiamunkások nem képesek szakmai igényességgel definiálni saját szerepüket, a hazai médiára – mint oly’ sok minden másra – revelatív hatással van az 1980-as évek gulyáskommunizmusa.
Jómagam is azokban az években szocializálódtam, folyamatosan olvastam az újságokat, apám – mai napig nem tudom, miért – évente cserélte az újság-előfizetéseket, hol Népszabadsággal, hol Magyar Nemzettel, hol Magyar Hírlappal jártam iskolába.
Az 1980-as évek liberalizálódó helyzete friss levegőt hozott a szocializmus utolsó óráiban a társadalomnak. Ennek – mint ahogyan Nagy Iván is visszaemlékezik a beszélgetésben – folymánya volt, hogy a korabeli lapok politikai-társadalmi diskurzusa nyitottabbá vált, ezzel elviselhetőbbé tette a hétköznapokat. Az állami Kossuth Rádió viszonyítási pont lett, a print sajtó döntő többsége lekövette az eseményeket. Majd megjelentek az első új orgánumok, inkább a bulvár irányába, mint a Gyárfás Tamás által irányított Sport Plusz, a Reform Magazin, vagy éppen az 1986-os indulású első kereskedelminek mondható rádió, a Danubius.
Ha már Reform Magazin. A lap 1988 őszén indult Magyarországon, a rendszerváltás előtti sajtópiac első részvénytársasági formában működő vállalkozásaként. Kiadója a Reform Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság (Reform Rt.) volt, melyet a Magyar Hitelbank alapított, a részvényesek között ott szerepelt több bank és állami szervezet is. Az alapítója és főszerkesztője Virág András, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatal korábbi főosztályvezetője volt. Mellette Tőke Péter volt a főszerkesztő, és olyan állambiztonsági háttérrel rendelkező rovatvezetők dolgoztak a lapon, mint például Dalia László.
Mindezt azért emelem ki, mert jól látható, hogy
a rendszerváltás hatásaként – amit a „tetszettek volna forradalmat csinálni”, Antall József által kimondott sokkoló mondat mutatta meg legjobban – a média is már korábban a mindenkori politika „tenyeréből” szocializálódott, fejlődött, vagy csak szimplán tanulta meg a „helyes viselkedést”.
Konzerválódó struktúrák, elmaradt válaszok
A Blikk esete szimptomatikus: tulajdonosváltás, távozó vezetők, elmaradt szakmai reflexió. Nem létezik olyan magyarországi médiaintézmény, amely képes lett volna kiemelkedni a napi politikai-gazdasági küzdelmekből, és a társadalmi státuszát valódi kontrollként, érdekérvényesítésként újrafogalmazni, talán kivéve a telex jelenlegi csapata. Ahogy Nagy Iván összefoglalta: „Ez kellemetlen történet.” Ez nem csak egy lap sorsa, hanem egy egész iparágé, amely az elmúlt harminc évben gyakran sodródott, vagy csak egyszerűen nem követte le a világ és a politika változásait, miközben elfelejtette, hogy minden korszerű sajtónak csak akkor van létjogosultsága, ha képes az igazság feltárására, a közérdek képviseletére, és az autoritás kritikájára.
Hát persze, hiszen nem volt igazi rendszerváltás. A sémák rabjai vagyunk még mindig. Sírva könyörgöm, hogy az új, sokszor a munkaerőpiacon kompromisszumra képtelen Z generáció ezt is változtassa meg!
A magyar média 2025-ben nem csupán elvesztette a szerkesztői autonómiáját, hanem elvétette a társadalmi státuszát is. A politika eszközévé vált, miközben – ahogy Nagy Iván szavaiból is kiderül – egyre kevesebben maradnak, akik a szakmai integritást és a közönség szolgálatát teszik első helyre. Amíg a magyar média nem ismeri fel, hogy a státuszáért harcolni kell, folytatódik a sodródás és a félelem: a politikai akarat, nem a szakmai norma, határozza meg a sajtó mindennapjait.
Olyan magyar társadalomra lenne szükség, amely nem csak médiatörvényeket követel, hanem valódi társadalmi elvárásokat és szakmai normákat is érvényesít. Addig viszont marad a sodródás – és az elveszett hivatás.
Kiemelt kép: Jófogás(!)
[…] Ebben a cikkemben arról írtam, hogyan sodródott a magyar média a rendszerváltás után, miközben elvesztette azt a köztes, „puffertér” szerepét, amely korábban – minden kompromisszumával együtt – még valamennyire fékezte a politikai túlzásokat, és inkább informatív és edukatív volt, ami ma már inkább furcsának hathat. A pártállami sajtó nyilván nem volt szabad, de volt egy viszonylag jól beazonosítható, „gulyásmédia” logika: tudni lehetett, honnan beszél, milyen ideológiai keretből, és milyen nyelvi határok között mozog. […]